Feketén-fehéren
Pintér Béla és Társulata / Darvas Benedek - Pintér Béla: Gyévuska 2010. május 11-13.
A legjobb, legkifejezőbb karikatúrák fekete-fehérben születnek, ez csak azért jutott eszembe, mert Pintér Béla és Társulata Gyévuska című előadásának első bemutatóján még biztos történeti távlatnak tűnt az 1942-es évben játszódó sztori, amelyben a 8. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred frontra bocsátásának előestéjén, illetve a fronton játszódik. Ma ez a távlat néha sokkal-sokkal közelebbinek tűnik, mint 2003-ban volt. Az atmoszféra pedig akkor sem volt távoli.
Az ösztönlény drabális szörny-megszállót ünnepelve húzzák a zászlót a magyar katonák, s könnycseppet morzsolva, lelkes-naivan éneklik a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot. Pintér Béla közérzeti operája élesebbnek hat, mint valaha: az emberek már rég elvesztették az életüket, csak elfelejtettek szólni nekik, hogy annak már rég annyi, és mindenki tovább csinálja a mindennapi kisszerű, pitiáner rutinjait, mintha mi sem történt volna. Ezek a rutinok pont olyanok, mintha utánoznának egy soha nem is létezett szappanoperát, leleplezést, csalódást, szerelmet és csalást imitálnak, mindenki úgy csinál, mintha élne. Holott már régen halott, az egyetlen dolog, amiben lehet bízni, az a jövő generáció. Csakhogy mi már tudjuk, hogy hiú a remény.
A Gyévuska elidegenített, már-már brechti színház: alakjai nem emberszerűen léteznek, beszélnek, mozognak, bár itt ez nem föltétlenül a racionális önvizsgálatot, a színpadi történésekre való kritikus reagálást segíti elő, hanem ez maga a darab. Ugyanis a történet jelzésértékű, igazából másodlagos, sokkal érdekesebbek a viszonyok, a reakciók, a figurák – az egésznek a struktúrája. Mert azt a bizonyos történeti távlatot egyrészt a jellemző figurák karikatúráival, másrészt az adott kor különböző dallamaira írott szövegek, szövegváltozatok köré teremtett szituációkkal teremti meg a társulat. A tudatos konstrukció pedig ugyanannyira találóan és eredetien abszurd, mint nagyon is valóságos érzetet kelt, és az egyik pillanatban egy emberként nő gombóc a közönség torkában, hogy a másik pillanatban önkéntelen nevetésben törjön ki, és folyamatosan kettős szorításban legyen: lehet-e ezen, amit látunk, nevetni?
Persze, nem kéne – de muszáj. Például amikor a fronton történő érzéketlen és minden ok nélküli gyilkosság pillanatában megelevendik egy másik, párhuzamos sík, amely a katonákat szórakoztató, magát dizőznek képzelő ezredesfeleség önszórakoztató produkcióját mutatja. Éppen ettől a duplafenekű nézői pozíciótól válik le a konkrét párhuzamok keresésének igénye. Pintér nem konkretizál semmit, nincs nagy mondanivaló-szándék, nincs leleplezési akarat, és éppen ettől válik mégis nagyon jellemzővé az édes-bús operettdalokra, szomorkás irredenta nótákra, kedveskedő kuplékra komponált, örök körforgást sejtető, végtére is tagadhatatlanul pesszimista történelmi szimfónia. (Darvas Benedek munkája a zene, a hangszerelés Darvas Ferencé.)
Nagyformátumú munka a Gyévuska, nem csak a tartalmát illetően, hanem a teret és az apparátust illetően is (ezért nem adható elő a mű a társulat otthonában, a Szkénében): gigantikus fehér vászon előtt, fehér lépcsősoron játszódik a koturnusszal ormótlanná tett, fekete egyenruhás figurák játéka (díszlet: Horgas Péter, jelmez: Benedek Mari). A legormótlanabb von Ziege, a német tábornok, csillogó latexkabátjában Frankenstein hullafehér szörnyeként tolja előre drabális önmagát. Nincs koturnusz Heinczen, a zsidón, meg a Halász százados képzelgésében Tatjana Stól partizánná váló Kovács hadnagyon, és szintén két lábbal a földön jár Gizella, Felkay ezredes József Attila-rajongó, előadáskényszeres felesége. Ők azok, akik valamennyire – így vagy úgy, de – képesek maguk maradni (mégha ez nem is mindig hízelgő), nem darálta be őket a gépezet.
A társulat egyenletesen teljesít, összjátékuk remekül megfelel a pontos összecsiszoltáságot igénylő produkciónak. Ha mégis ki kellene emelni egy-egy munkát: Thúróczy Szabolcs kiválóan játssza a kezébe mégoly kis hatalmat kapott, de azt már használó kisembert, Pintér Béla a gyomorbajosnak tűnő, lassú beszédű Felkay grófként, Friedenthal Zoltán von Ziege monstrumgépezeteként, Quitt László (Heincz) hatásos eszköztelenségével, Tóth József pedig azzal tűnik ki, hogy Gizella szerepében elegáns, mértéktartó és arányos marad, és így képes az este legmulatságosabb pillanatait okozni.
Az előadás nem csupán formátumát, de sikerét tekintve is nagynak nevezhető. Hosszas-hosszas tetszésnyilvánítás a Trafó nézőterén, hogy a társulat megérdemli, be lett bizonyítva. Feketén-fehéren.
Feketén-fehéren – Ugrai István – szinhazajanlo.hu
