Horváth Csaba / Wedekind: A tavasz ébredése
Melchior: Krisztik Csaba
Moritz: Nagy Péter
Wendla: Földeáki Nóra
Ilse/Álarcos Úr: Újhelyi Kinga
Hans Rilow: Mercs János
Ernst: Kádas József
Martha: Varga Gabriella
Thea: Simkó Katalin m.v.
Georg: Andrássy Máté
Otto: Mészáros Tibor
Egy férfi: Horváth Lajos Ottó
Egy nő: Zarnóczai Gizella
Továbbá:
Buka Helga, Nagy Viktória, Katona Gábor, Steuer Tibor, Vida Gábor, Gantner István
Színpadkép: Horváth Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Szcenikus: Hazsega Miklós
Fény: Abuczki István
Dramaturg: Gyulai Eszter
Súgó: Pethő Zsuzsa
Ügyelő: Karl József
Rendezőasszisztens: Gyulay Eszter
Tánc asszisztens: Laczó Zsuzsa
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
A 2007-es év legizgalmasabb kísérletének bizonyult Wedekind első, legendás, expresszionista drámájának, a fizikai színház módszerével történő feldolgozása. A tavasz ébredését az álszent, polgári környezetben élő, megtévedt kamaszok történetét, megfelelő fizikális és pszichés felkészítés után Lukács Andor és Jordán Tamás osztályában frissen végzett, hét fiatal színész játssza, akik megfelelő alapokat kaptak már Ladányi Andrea kortárs tánc óráin is. Érzékenységük és intelligenciájuk ehhez a játékhoz páratlannak bizonyult.
Horváth Csaba nem követi az alapmű lineális szerkezetét, csak részleteket használ a Bányai Geyza-féle fordításból, és az atmoszférateremtés érdekében sajátos sorrendbe rakja azokat is. A tánc itt nem az irodalmat fordítja mozgásba, nem az alapmű dramaturgiai szerkezetét követi, hanem absztrahálja és aktualizálja az alapgondolatot: hogy a felnőtt világ kegyetlen, és ezen nem lehet segíteni. A színpadon egyszerre születik a tánc és a gondolat, a koreográfia nem egyszerűen a rendező elképzeléseit illusztrálja. A koreográfus-rendező a darabra jellemző fizikai erőszakot, a naturalisztikus jeleneteket, a szülők párbeszédeit, a szenvedés-történeteket a mozdulatok feszültségével fejezi ki. Saját szövegeket épít be, viccekkel aktualizál, a nyolcvanas évek végi kulturális paradigmaváltás hangulatát, a Trainspotting-korszakot idézi. A kamasz vágy, a szabadnak lenni metaforája a tucatnyi, kellékként és hangszerként is funkcionáló elektromos gitárban és az időnként felhangzó rockzenében mutatja meg magát. Vannak állandóan visszatérő mozgás motívumok, például a pantomimikus futás, ami a fiúk egymás közötti versengésétől kezdve a teljesítmény kényszeren át a magányosságig sok mindent kifejez. Egyszerű és ősi szertartásokhoz hasonlatos képek ezek, ahogy az előadás is visszavezet a tánc-színészet kezdeteihez. (-sisso-)
