Kemény István megnyitó beszéde
Megnyitó a Macskabölcső című kiállításhoz a Trafó Galériában
Az történelem megismerhetetlen. Ezzel a kijelentéssel nem kockáztatunk sokat. Kényelmes, és még igaz is. Könnyű belenyugodni, sőt beleszédülni, és egyetlen nagy rejtélynek tekinteni a történelmet, ami úgy szép, ahogy van: megfejthetetlenül. Hiszen a huszadik század végére már minden gyerek tudta a nagy, későmodern leckét: végső soron még nyelv sincsen, pontosabban annyi nyelv van, ahány ember, vagy még annál is több. Ha pedig nincs közös nyelv, úgysem érthetjük meg egymást soha. Sorsunk tehát úgyis a magány. És magányunkban végül is bármivel elpiszmoghatunk. Ahogy Jeanette Winterson írja e kiállítás mottó-bekezdésében: esős időre hasznos otthoni elfoglaltság a mesebogozgatás, amit úgy hívunk: történelem. De tényleg nem több a történelem egyszerű hobbinál?
Kedves Közönség!
Három fajta ember van. Az első fajta szerencsés: néha megengedheti magának, hogy eltűnődjön a történelemről, bogozgassa a meséket, mint mi itt most. A második sokkal népesebb fajta: majdnem mindenki más. Nem érdekli a történelem, mert a matematika érdekli, vagy érdekelné, de olvasni sem tanult meg, mert kétévesen éhen halt, vagy megtanult olvasni, de csak az érdekli, hogy ne haljon éhen a gyereke, vagy például egyszerűen buta, és így tovább. Problémák milliárdjai sokkal fontosabbak a második fajta ember számára, mint az, hogy mi is a történelem (szerencsére). A harmadik fajta nem bogozgat, hanem elvágja a bogot a kardjával, és nem nevezi a történelmet semminek, hanem csinálja. Az utóbbi szállítja az anyagot a későbbi mesebogozgatáshoz. Az ő tettei miatt kezdtek az emberek hajdanában történelmet írni. Ő a hős. Egy kicsit elszoktunk ettől a fajta embertől, de azért létezik. Ha nem létezne, maradéktalanul egyetértenék Jeanette Wintersonnal, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy megcsodáljuk a macskabölcsőt, és még egy kicsit gabalyítunk rajta.
De úgy érzem, ennél több dolgunk van a történelemmel. Gyakorlati okokból. Bármikor számítanunk kell hősök érkezésére, jókéra és rosszakéra. Saját magunkat sem árt olykor hozzámérnünk a hősökhöz. Állandó készenlétet követel tőlünk a történelem. És muszáj benne egy kis közös rendet tartanunk, akár hiszünk a megismerhetőségében, akár nem. Ehhez pedig szükségünk van olykor arra a naiv fikcióra is, hogy létezik igazság. És a történelem ad is valamit cserébe a vele való törődésért: segít élni. Úgy mondták valamikor, hogy ő az élet tanítómestere.
De persze macskabölcső is. Úgy, ahogy ez a kiállítás mondja.
Ez a kiállítás a történelemről szól és az emlékezésről. Saját koncepciója szerint nem kívánja eldönteni, hogyan is történt a múltban bármi. Csak megmutat nekünk négy olyan filmet, amik az emlékezés bizonytalanságáról beszélnek. Ám ezzel határozottan állít is valamit: maga az emlékezés van, létezik, nem áll le soha. Különben nem készültek volna el ezek a filmek.
Négy film kotorász, keresgél a múlt század első felében.
Az elmúlt század kezdetére tényleg véget ért a keresztény középkor, az Isten kivonult az emberek nagy részének a fejéből, és a semmi vette át a helyét. Mondhatjuk modernségnek is. Majd ebből a semmiből előbújt a Szörnyeteg, megmutatta magát, aztán visszabújt a semmibe. Ebben a semmiben keresgél a négy film. Ursula Mayernél Picasso három múzsája tűnődik az idő erejéről, Picasso nélkül, de mondataik mögött ott van a Mester, maga sem kis szörnyeteg, a Modernség Maga.
Grace Schwindt megrázó kicsi filmjében érdemes külön odafigyelni a bácsi hangjára, aki Florchen Gordonról mesél, a szomszéd zsidó lányról, akivel valahogy… nem lett semmi. Ahogy a mondat végén a Florchen után leejti a hangját, és a Gordont mélyebben mondja: Florchen… Gordon. Ebben a kis dallamban van a lényeg. Nagyapó mesél, és csak mesél, nem figyel arra, hogy ellentétben van mese és tartalom. Mintha egy történetet mondana, pedig a történelmet mondja.
David Jacques filmje, a Por Convención Ferrer a tízes években keresgél Liverpoolban. Egy fiktív anarchista csoport tevékenykedik itt és ekkor. Megpróbálják a maguk meglehetősen szürreális módján áttekinteni a világ dolgait. Vastag köteteket látunk egymás mellett egy könyvtári polcon: Igazság 1953. Igazság 1954., és így tovább. Kilenc gyűlést tartottak a fiktív anarchisták a fiktív tízes években, mindegyiken három témát vitattak (vagy vitatnak?!) meg, egy járvány következményeit Belga-Kongóban, víztározók mélyére temetett falvakat Walesben, huszonhét témát összesen. Kétszáz év történeteiből szemezgettek (vagy szemezgetnek?!), vagányul előre-hátra utazgatva az időben, az ezernyolcszázas évektől az ezerkilencszázasok végéig. De egyetlen vitatémájuk sem foglalkozott (vagy foglalkozik?!) a két világháborúval: mintha azok nem is lettek volna soha. A film ettől olyan, mint egy mágikus szertartás: mintha a mából nézve visszamenőleges hatállyal megvuduzná a történelmet, hogy mégse az történjen meg a huszadik században, ami persze végül mégis megtörtént.
A misztikumot Olaf Brzeski filmje hozza. Olyan a látvány, mintha korabeli felvétel volna: rontott kópia, amatőr operatőrre valló ugráló képek. Rendkívül pontosak a részletek, hiperreális minden. Igen, de a fronton, a huszadik század első felében ennyi drága film-alapanyagot nem lőttek volna el fákra, égre, hóra! Valami nem stimmel. De a néző a film feléig el van foglalva a látvánnyal. Addig tűnődhet nyugodtan, hogy melyik háborúban játszódik a film, katonákat lát-e vagy talán partizánokat, és hogy miféle történelemmel van itt dolga: valódival, fiktívvel vagy netán alternatívval. Körülbelül a feléig egy jól megcsinált áldokumentumfilmnek tűnik az egész. Nagyon komolyan vett játéknak. Egy másodpercre sincs olyan érzésünk, hogy ezek a fiúk ne itt, ebben az erdőben táboroznának hetek óta. Hiteles katonaarcok, a cigarettázás rituáléja, a mozdulatok a nehéz kabátokban, a négyszögletes lengyel tiszti sapka… De mikor eljutunk eddig a sapkáig, hirtelen már semmi nem számít, mert a sapka alatt egy szörnyeteg feje tűnik fel, itt újraindul a film, és innentől mindegy, hogy fiktív vagy nem fiktív történelem, mert átkerültünk egy másik világba, valamilyen mítoszba, mitikus blöffbe, teljesen mindegy. Bevallom, fogalmam sincs, miről szól a film. De egyúttal olyan érzésem is van, hogy mindenről. Legalábbis mindenről, ami háború. Mintha maga a Világháború lenne elém téve, nézzek rá, és értsem meg, most csak rajtam múlik, nagyon egyszerű és nagyon bonyolult, igen ez ilyen.
Kedves közönség! Azt hiszem, ezt hívják látomásnak. Misztikus élménynek. A történelem tényleg nem ismerhető meg. De itt megérezhető.
