Megnyitó a Macskabölcső című kiállításhoz a Trafó Galériában Az történelem megismerhetetlen. Ezzel a kijelentéssel nem kockáztatunk sokat. Kényelmes, és még igaz is. Könnyű belenyugodni, sőt beleszédülni, és egyetlen nagy rejtélynek tekinteni a történelmet, ami úgy szép, ahogy van: megfejthetetlenül. Hiszen a huszadik század végére már minden gyerek tudta a nagy, későmodern leckét: végső soron még nyelv sincsen, pontosabban annyi nyelv van, ahány ember, vagy még annál is több. Ha pedig nincs közös nyelv, úgysem érthetjük meg egymást soha. Sorsunk tehát úgyis a magány. És magányunkban végül is bármivel elpiszmoghatunk. Ahogy Jeanette Winterson írja e kiállítás mottó-bekezdésében: esős időre hasznos otthoni elfoglaltság a mesebogozgatás, amit úgy hívunk: történelem. De tényleg nem több a történelem egyszerű hobbinál? Kedves Közönség! Három fajta ember van. Az első fajta szerencsés: néha megengedheti magának, hogy eltűnődjön a történelemről, bogozgassa a meséket, mint mi itt most. A második sokkal népesebb fajta: majdnem mindenki más. Nem érdekli a történelem, mert a matematika érdekli, vagy érdekelné, de olvasni sem tanult meg, mert kétévesen éhen halt, vagy megtanult olvasni, de csak az érdekli, hogy ne haljon éhen a gyereke, vagy például egyszerűen buta, és így tovább. Problémák milliárdjai sokkal fontosabbak a második fajta ember számára, mint az, hogy mi is a történelem (szerencsére). A harmadik fajta nem bogozgat, hanem elvágja a bogot a kardjával, és nem nevezi a történelmet semminek, hanem csinálja. Az utóbbi szállítja az anyagot a későbbi mesebogozgatáshoz. Az ő tettei miatt kezdtek az emberek hajdanában történelmet írni. Ő a hős. Egy kicsit elszoktunk ettől a fajta embertől, de azért létezik. Ha nem létezne, maradéktalanul egyetértenék Jeanette Wintersonnal, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy megcsodáljuk a macskabölcsőt, és még egy kicsit gabalyítunk rajta. De úgy érzem, ennél több dolgunk van a történelemmel. Gyakorlati okokból. Bármikor számítanunk kell hősök érkezésére, jókéra és rosszakéra. Saját magunkat sem árt olykor hozzámérnünk a hősökhöz. Állandó készenlétet követel tőlünk a történelem. És muszáj benne egy kis közös rendet tartanunk, akár hiszünk a megismerhetőségében, akár nem. Ehhez pedig szükségünk van olykor arra a naiv fikcióra is, hogy létezik igazság. És a történelem ad is valamit cserébe a vele való törődésért: segít élni. Úgy mondták valamikor, hogy ő az élet tanítómestere. De persze macskabölcső is. Úgy, ahogy ez a kiállítás mondja. Ez a kiállítás a történelemről szól és az emlékezésről. Saját koncepciója szerint nem kívánja eldönteni, hogyan is történt a múltban bármi. Csak megmutat nekünk négy olyan filmet, amik az emlékezés bizonytalanságáról beszélnek. Ám ezzel határozottan állít is valamit: maga az emlékezés van, létezik, nem áll le soha. Különben nem készültek volna el ezek a filmek. Négy film kotorász, keresgél a múlt század első felében. Az elmúlt század kezdetére tényleg véget ért a keresztény középkor, az Isten kivonult az emberek nagy részének a fejéből, és a semmi vette át a helyét. Mondhatjuk modernségnek is. Majd ebből a semmiből előbújt a Szörnyeteg, megmutatta magát, aztán visszabújt a semmibe. Ebben a semmiben keresgél a négy film. Ursula Mayernél Picasso három múzsája tűnődik az idő erejéről, Picasso nélkül, de mondataik mögött ott van a Mester, maga sem kis szörnyeteg, a Modernség Maga. Grace Schwindt megrázó kicsi filmjében érdemes külön odafigyelni a bácsi hangjára, aki Florchen Gordonról mesél, a szomszéd zsidó lányról, akivel valahogy… nem lett semmi. Ahogy a mondat végén a Florchen után leejti a hangját, és a Gordont mélyebben mondja: Florchen… Gordon. Ebben a kis dallamban van a lényeg. Nagyapó mesél, és csak mesél, nem figyel arra, hogy ellentétben van mese és tartalom. Mintha egy történetet mondana, pedig a történelmet mondja. David Jacques filmje, a Por Convención Ferrer a tízes években keresgél Liverpoolban. Egy fiktív anarchista csoport tevékenykedik itt és ekkor. Megpróbálják a maguk meglehetősen szürreális módján áttekinteni a világ dolgait. Vastag köteteket látunk egymás mellett egy könyvtári polcon: Igazság 1953. Igazság 1954., és így tovább. Kilenc gyűlést tartottak a fiktív anarchisták a fiktív tízes években, mindegyiken három témát vitattak (vagy vitatnak?!) meg, egy járvány következményeit Belga-Kongóban, víztározók mélyére temetett falvakat Walesben, huszonhét témát összesen. Kétszáz év történeteiből szemezgettek (vagy szemezgetnek?!), vagányul előre-hátra utazgatva az időben, az ezernyolcszázas évektől az ezerkilencszázasok végéig. De egyetlen vitatémájuk sem foglalkozott (vagy foglalkozik?!) a két világháborúval: mintha azok nem is lettek volna soha. A film ettől olyan, mint egy mágikus szertartás: mintha a mából nézve visszamenőleges hatállyal megvuduzná a történelmet, hogy mégse az történjen meg a huszadik században, ami persze végül mégis megtörtént. A misztikumot Olaf Brzeski filmje hozza. Olyan a látvány, mintha korabeli felvétel volna: rontott kópia, amatőr operatőrre valló ugráló képek. Rendkívül pontosak a részletek, hiperreális minden. Igen, de a fronton, a huszadik század első felében ennyi drága film-alapanyagot nem lőttek volna el fákra, égre, hóra! Valami nem stimmel. De a néző a film feléig el van foglalva a látvánnyal. Addig tűnődhet nyugodtan, hogy melyik háborúban játszódik a film, katonákat lát-e vagy talán partizánokat, és hogy miféle történelemmel van itt dolga: valódival, fiktívvel vagy netán alternatívval. Körülbelül a feléig egy jól megcsinált áldokumentumfilmnek tűnik az egész. Nagyon komolyan vett játéknak. Egy másodpercre sincs olyan érzésünk, hogy ezek a fiúk ne itt, ebben az erdőben táboroznának hetek óta. Hiteles katonaarcok, a cigarettázás rituáléja, a mozdulatok a nehéz kabátokban, a négyszögletes lengyel tiszti sapka… De mikor eljutunk eddig a sapkáig, hirtelen már semmi nem számít, mert a sapka alatt egy szörnyeteg feje tűnik fel, itt újraindul a film, és innentől mindegy, hogy fiktív vagy nem fiktív történelem, mert átkerültünk egy másik világba, valamilyen mítoszba, mitikus blöffbe, teljesen mindegy. Bevallom, fogalmam sincs, miről szól a film. De egyúttal olyan érzésem is van, hogy mindenről. Legalábbis mindenről, ami háború. Mintha maga a Világháború lenne elém téve, nézzek rá, és értsem meg, most csak rajtam múlik, nagyon egyszerű és nagyon bonyolult, igen ez ilyen. Kedves közönség! Azt hiszem, ezt hívják látomásnak. Misztikus élménynek. A történelem tényleg nem ismerhető meg. De itt megérezhető. Opening words to the exhibition, "It’s hard to find the beginning, and impossible to fathom the end" in Trafo Gallery History is unfathomable. It is not a risky statement. It is comfortable to say and even true. It is easy to settle with it, or even get dazzled by it, and look upon history as one huge mystery, beautiful as it is, inexplicable. By the end of the twentieth century every children knew the lessons of late modernism: there is no language on the long run, or rather there are as many languages as persons, or even more. And if there is no common language, we would never be able to understand each other. Our fate is inevitable solitude. And while we are alone, we can fumble with whatever we like. As Jeanette Winterson puts it in the motto of this exhibition: It’s an all-purpose rainy day pursuit, this reducing of stories called history. But is history really nothing more than a hobby? Dear Audience! There are three types of persons. The first one is lucky: this type has the freedom to muse on history, to reduce stories, as we do now. The second type encompasses a lot more people: in fact almost everybody else. This type is not interested in history, because they are interested in mathematics, or would be interested in history if they have had the chance to ever learn to read, or if they had not died at the age of two, or even if they did learn to read, they still can not be interested in anything else apart from keeping their children from dying of hunger, or because they are plainly dumb, and so on, for various reasons. For this second type, there are millions of more important problems than history – luckily. The third type fumbles not, but cuts the knot through with his sword, and does not call history anything, but makes it. Supplying material for later reducing of stories. It is this third type, whose deeds made people begin to write history in the early days. He is the hero. We are not used to him nowadays, but he is still alive. If there were no people belonging to the third type, I could totally agree with Jeanette Winterson, when she says: “The best you can do is admire the cat’s cradle, and maybe knot it up a little more.” But I feel, we have a little bit more to do with history. Because of practical reasons. We have get ready for the arrival of heroes – good or bad. And it is not in vain to measure ourselves to heroes sometimes. History demands a continuous state of alertness from us. And we have to maintain some kind of order in it, whether we believe it is unfathomable or not. To achieve this, sometimes we need the ever so naïve fiction of truth existing. And sometimes history is grateful for orderly trimming – it helps us live. "History is the tutor of life" – as they used to say sometime. While of course it is a cat’s cradle as well, as this exhibition states. This exhibition is about history and remembering. Faithful to its concept, it aims not to decide how anything happened in the past. It only presents us four films that talk about the uncertainties of remembering. However with this, the authors also state something: there are memories, there is remembering, and it would always be. Otherwise these movies could never have been made. Four films fumbling, fingering in the first half of the last century. The beginning of the last century saw the very end of Christian Middle Ages, God has left the minds of most of the people, and Nothing occupied his seat. We might call it Modernism as well. Than the Beast appeared from Nothing, showed its ugly face and slid back into Nothing. These four films are searching in this Nothing. In Ursula Mayer’s film, the three muses of Picasso muse over the power of time, without Picasso himself, but with Picasso lurking behind their sentences, the Master, who was no petty Beast, being Modernism Itself. In Grace Schwindt’s moving little film, you must listen to the voice of the old man talking about Florchen Gordon, the Jewish girl form the neighborhood, with whom … he did nothing. As he drops his voice after saying Florchen, pronouncing Gordon on a deeper tone: Florchen… Gordon. This little tune carries the message. Grandpa is talking, telling tales and not paying attention to how his tale and its content oppose each other. As if he was telling a story, while he is telling history. David Jacques’ film, Por Convención Ferrer is searching in Liverpool in the Nineteen-Tens. A fictional anarchist group is active here and then. They try to interpret the world in their own surreal manner. We see vast volumes on the shelves of the library: Truth 1953, Truth 1954, and so on. These fictional anarchists held nine conventions in the fictional Tens and discussed three topics on each. The consequences of an epidemic in Belgian Congo, villages sunk under a reservoir in Wales, a total of twenty-seven topics in all. They sampled two hundred years of history, traveling back and forth in time with great ease, from the nineteen century to the end of the twentieth century. But none of their topics touched the two world wars, as if they did not even happen at all. This omission makes this film similar to a magic act: using woodoo magic on the past, make the wars that happened, not to happen. Olaf Bzeski’s film is a real mystic peace. The footage suggests it was a contemporary recording: the film is damaged; the frames are jumping as if it was taken by an amateur. The details are sharp, almost hyperrealist. Yes, but you know, they would have never shot so many valuable filming material to trees, skies, snow. Something is off. But until the half of the film, the audience are taken up by what they see. They can muse over questions like, which war is this, are these soldiers or partisans, and what kind of history they see: real, fictional or alternative. Until the half of the duration, it is a well done fake documentary. A game taken seriously. We never have the feeling that these guys have not been camping here in the forest for weeks already. They have authentic soldier faces, they smoke with the characteristic ritual of smoking on the front, their movements in their heavy coats, the square-shapes Polish officer’s hat…. But when we reach this hat, in a moment it all goes to hell, because the hat hides a monster’s face, and this makes the film start again, from now on, it is all the same if it was fictional or non-fictional history, because we just slid over to a different world, some kind of myth, or mythic bluff, it does not really matter. I confess, I have no idea, what this film is about. But I also have a feeling, it is about everything. Everything that is war. World War itself is presented to me, I am made to look at it and understand it, it is all up to me, it is all very simple, it is all very complicated, yes that’s how it feels. Dear Audience! I think that is called a vision. A mystical experience. History is unfathomable. But you can get a feel of it here. 50 Opening Speech of István Kemény