Frenák Pál: Instinct
Koreográfia és látványterv: Frenák Pál
Zene: Helmuth Oehring – Gergely Attila
Videó: Christoph Brecht
Közreműködők: Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Lisa Kostur, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf
Zenészek: Hudacsek László, Heather O'Donnell
A street culture szlengje félcsőként ismeri azt a görkorisok és gördeszkások által kedvelt, meredeken ívelődő rámpát, amely Frenák Pál Instinct című, a Bipolar német-magyar kulturális együttműködési program keretében Helmut Oehring zeneszerzővel közös produkciójának színpadát alkotja. A tetején imbolyognak, róla csúsznak alá és rá kúsznak vissza a lendületes show akrobatái. Frenák mindig is kedvelte a nagyvárosi szubkultúrák efféle emblematikus térformáit: a kifutó, a ring vagy a cirkuszi rivalda is megannyi nyilvános hely, ahol ámuló publikum előtt dívák, atléták és egyéb mutatványosok teszik nyilvánossá – viszik vásárra – bőrüket. A szó szoros értelmében a bőrüket: mert az efféle helyeken test és lélek nem fedik egymást: csak a fizikum számít, csak a plasztika, a robbanékonyság, az izomerő nyers igazságai érvényesülnek. A kötélen függeszkedő vagy a félcsőn keringő akrobatákról lefoszlanak a testnyelvi kommunikáció tanult sablonjai, a viselkedés, az öltözködés és a meztelenkedés konvenciói, a lélek-jelenlét minden rutinszerű kifejezése. Frenák az Instinctben is az emberi egzisztenciáról, a vágyról és az igazodás kényszereiről, kiszolgáltatottságról, erőszakról, a magány szükségszerűségéről beszél, de azért jut tovább a pszichológiai, a társadalom- és kultúrkritikai közhelyeknél, mert van bátorsága mindent a görbe térbe vetett macskaügyes testek süket/néma/játékára bízni. Maszkkal takarja el az arcokat, hogy az ösztönlények animális magabiztosságára fókuszálja a néző figyelmét. A test ebben a térben nem valami külső, amely arra szolgál, hogy „kifejezze” a lelket, a belsőt: a térgörbületben feltáruló ösztönvilág még (vagy már?) nem ismeri az efféle megkülönböztetéseket, mozgó és mozgatott, tudattalan és tudott különbségeit. Kleist az akrobatákról is megírhatta volna, amit a marionettekről írt: ezért mély értelmű, hogy a félcső Frenák színpadképében egyben bábszínházi paravánként is szolgál. „Fent”, a színpad kirakatában férfi és nő, a szerelmest és féltékenyt alakító bábuk alant, s a mélyben sem valósabbak vagy őszintébbek. A tapsrend utáni harsány-groteszk Roy Orbison-imitáció bonus trackje ezért mindkettőt idézőjelbe teszi: jópofa illuzionizmusa és teatralitása csak ironikus eltakarása annak, amit maga a darab megmutat. Bábszínház az egész világ, s bábu benne minden férfi és nő. (Rényi András)
