Beszélgetés Philippe Quesne-nel
Készítette Antoine Baecque a 2008-as Avignoni Fesztivál felkérésére
Hogyan lehetne meghatározni A sárkányok melankóliájának „hangulatát”?
Nem tudom, beszélhetünk-e egyáltalán „hangulat”-ról. De ha mindenáron le kellene írnom, mi árad az előadásból, azt mondanám, hogy testek keresnek valamit egy színpadon. Az egészben ez a (meg)határozatlanság izgat. Várakozó testek, olyan testek, amelyek kialakítják a maguk emberi mikrokozmoszát, miközben egy olyan térben „léteznek”, amit én „vivárium”-nak nevezek. A Serge-effektusban a színészek egy elég nehezen meghatározható térben (lakás? játékterem? átrendezett garázs? műhely?), valahol a privát és a közösségi szféra között mozognak. Fel-alá mászkálnak, mintha csak otthon, a saját lakásukban lennének, ami egyben a munkahelyük is. Figyelnek, kipróbálnak bizonyos dolgokat, azon elmélkednek, mitől lesz valamiből előadás. Pontosan ezzel a valósággal dolgozunk.
A társulat öt éve van együtt változatlan összetételben. A repertoárunkon egymásra épülő, pontosabban egymásból következő darabok szerepelnek. A sárkányok melankóliája következésképpen A Serge-effektus zárójelenetével indul, azaz „férfiak kisebb csoportja, akikből csupán lobogó hajkoronákat látunk, vöröses fényben ringatózik valami zenére”; A Serge-effektus pedig a D’après Nature [Természet után] utolsó képével, egy űrhajós megjelenésével kezdődik. Mintegy dominószerűen kapcsolódnak egymásba ezek az előadások, a hűséges nézők pedig ismerik a játékszabályokat.
A sárkányok melankóliája – furcsa cím…
A cím minden előadásnál fontos kiindulópont: onnan indul a kutakodás és a kísérletezés. A sárkányok melankóliája esetében ennek a két szónak az összekapcsolódása a lehetőségek hatalmas tárházát nyitja meg. Mindkét téma régóta foglalkoztatja a művészet-, az irodalom és a zenetörténetet. A melankolikus alkotó figurája par excellence nyugati, romantikus klisé: spleennel tekint a rohanó világra, mert képtelen megérteni és értelmezni annak jelenségeit. A munka elején Starobinski következő mondata lebegett a szemem előtt: „Nem értelmezhető-e úgy a melankolikus attitűd, mint a tudat bizonyos távolságtartása a világ kiábrándultságával szemben?”
Később a konkrét előadást persze nagyban befolyásolták a körülmények is: A Serge-effektus izlandi turnéja, az ott látott behavazott tájak; a próbafolyamat Montreuilben, Georges Méliès egykori stúdióiban; a terepszemle egy külvárosi lakókocsi lerakatban; és sokat számított a bécsi bemutató is…
És mi a helyzet „sárkányok”-kal?
Elkezdett érdekelni a szörny figurája, és főleg olyasmi kérdések mentén, hogy „Hol vannak manapság a szörnyek? Hogy néznek ki? Félünk-e még tőlük? Szükségünk van-e rájuk?” A sárkánynak számos megjelenése lehet. Benne van a teremtésmítoszok többségében, szerepel az ember kalandjaiban és vándorlásaiban, jelen van minden korszak történeteiben Szent Györgytől egészen Godzilláig…
És mi a kapcsolat a melankólia és a sárkányok között?
Mondjuk azt, hogy a melankolikus gondolatok gyakran szülnek szörnyeket. Ez elég kifejezően megjelenik például Goya Az ész álma szörnyeket szül (El sueño de la razón produce monstruos) című képén. Egy alvó férfit ábrázol, és a mindenféle állatok mintha a fejéből szökkennének elő. De ugyanez Dürer Melancolia című képéből is kiolvasható. Egy ellankadt, elgondolkodó, álmodozó test elmerül a saját gondolataiban. A benne lakozó szellem kivetítései pedig mind ott láthatók körülötte, mintha képtelen lenne magában tartani őket: egy állat, a vallás, a megismerés és az alkotás eszközei és kellékei. Minden ott van szépen elrendezve a melankolikus test körül. Hasonló módon képzeltem el azt a színpadi teret, amelyben a színészek mozognak és próbálják megválaszolni a bennük felmerülő kérdéseket. Gyakran eszembe jut Beckett, jelen esetben Az elveszejtő szerzője, aki a bogarász aprólékosságával figyeli a semmiből szerveződő élet pezsgését, és nagyon szeretem Maeterlinck A termeszek élete című esszéjét is.
Hermész, a kutya is mindig benne van az előadásokban?
Igen, ő is lassan öt éve, az első előadásunk (La Démangeaison des ailes/Szárnyalási kényszer) óta a társulathoz tartozik, akárcsak a színészek. Mostanra már mindenkinek kialakult a saját „figurája”. Szeretem, ahogy előadásról előadásra előjön belőlük. Együtt öregszünk – ez is a játékhoz tartozik. Időnként a díszlet bizonyos elemei is újra előkerülnek, persze kicsit átalakulnak, ezt is szeretem. A Serge-effektusban és A sárkányok melankóliájában például közös a füstgép, a faágak, az autó, az üvegkalitka stb.
Miért van annyi zene az előadásaiban?
A szerkesztés legfőbb gócpontjait a zenei partitúra adja. Nem pszichológiai, hanem zenei instrukciókat adok a színészeimnek. A hangok és a zenei asszociációk mentén áll végül össze az előadás. A próbák megkezdése előtt soha nincs szövegkönyv, ami persze nem azt jelenti, hogy én ne olvasnék hozzá ezt-azt. Viszont a zenei részletek és a dalok már akkor is ott vannak. A sárkányok melankóliája esetében középkori zenéket válogattam, és hard rockot…
Hogyan dolgozik a színészeivel?
Sok időt töltünk együtt, kiállításokra járunk, filmeket nézünk, zenét hallgatunk… Többen a színpadtér kialakításában is részt vesznek. A próbák értelme éppen abban van, hogy csomó mindent kipróbálhatunk. Elég vegyes alapanyagokból dolgozunk: az irodalom, a társadalomtudományok, a képzőművészet, a film, a képregény mind-mind jelen van a munkáinkban. Az előadás pedig apró jelzésekből, utalásokból, a színészek gesztusjegyeiből és szóhasználatából alakul azzá, ami. A kompozíciót az ötletek és az egymásra hatások határozzák meg. A történet pedig időközben szépen lassan kialakul
Az interjút fordította: Molnár Zsófia
VIVARIUM STUDIO / Philippe Quesne (FR): A sárkányok melankóliája
