Az előadásban persze nem teljes terjedelemben hallhatjuk Nádasdy munkáját, ugyanakkor felcsendülnek Babits Mihály fordításának sorai és vendégszövegek is. Az új fordítás megítélése, kritikai értékelése természetesen nem e recenzió írójának feladata. Ami az előadás szempontjából (is) fontos: Nádasdy Ádám nemcsak a mai nyelvhasználathoz közelítette a szöveget, hanem a dantei-babitsi rímszerkezetet, sőt, magukat a rímeket sem tartotta meg – inkább a tartalomra, mint a poétikára ügyelő szövegváltozatot hozva létre ezzel. Ennek ütköztetése a babitsi sorokkal nyilvánvalóan a kontraszthatást szolgálja. Mintha két korszak, két szemlélet feleselne egymással – hasonló kettősség érződik az egyes szerepek középpontba állításánál is. A szereplők tömegéből ugyanis négyen emelkednek ki: Dante, az utazó, aki mellé vezetőként egy másik utazó, Vergilius szegődik, s még ketten, akiket Dante társként kap: Beatrice és Lucifer, akik nyilvánvalóan a megismer(tetés) két szélső pólusát képviselik.
 

Hasonlóképp átgondolt Balázs Zoltán rendezésének majd minden eleme: a teret szervező geometrikus forma, az önkéntes statiszták mozgatása és csoportba szervezése, a színészek kiválása a csoportokból, a szereplők nemtelensége (vagy ha úgy tetszik: minden nemi jelleget nélkülöző androgün volta). S kitűnően megkonstruált az atmoszféra; a világítás, a kevés eszközzel megteremtett, egységes tónusú látványvilág és az ütőhangszereken játszó zenészek (Kerényi Ákos, Mogyoró Kornél) következetes precizitással hozzák létre a pokolra szállás hangulatát. Majdnem azt írtam: rítusát, hiszen van valami kifejezetten erős rítus jellege a játéknak. Hol a közösségi rítus zajlik, hol a kontraszt érvényesül, hol a tömegből ki-kiváló szereplők monológjait halljuk, s közben éppúgy megérinthetnek a dantei szöveg metafizikai tartalmai, mint ahogy érzékelhetjük a mai áthallásokat is.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2011/5. számában.