Alvászavar
Tünet Együttes: Nincs ott semmi - avagy alszanak-e nappal az álmok - Trafó
Szabó Réka társulatának újabb munkája: "kriminális" darab. Az ismertető szerint a valóság- és igazságelv állandó összeütköz(tet)éséből, kibékíthetetlen ellentétéből adódó hétköznapi szorongásainkat, fóbiáinkat kívánja górcső alá venni; megjelenítve (rém)álmainkat. Mindez a "valóságban" jóval kevésbé riasztó-bonyolult; Szabó könnyed és gyorsan csituló borzongást kínál. Akár egy - megbicsakló - jobbféle akció- és bűnfilm, legsikerültebb pillanataiban Cronenberg ihlette thriller. Még inkább: ezek zsánerparódiája.
A díszlet: egyetlen vakító fehér ajtó, mögötte reflektorok. Pokoli kapu. A fölütés pompás: hat, testhez simuló, fekete kapucnis kezeslábast viselő, "nemtelen" alakot látunk. Katonás rendben, két, függőleges sorban fekszenek a fehér (majd négyzethálós) padlón, testhelyzetüket egyszerre változtatva. Mintha bankrabláshoz készülődnének; szórakozva játszva ki egy (svájci!) pénzintézet high-tech biztonsági rendszerét.
Szabó - nagyrészt - fekete-fehér opusa: lidérces pillanatok spájza, túl sok limlommal; egyetlen, a nagyérdeműt gyakran magával sodró ötlettornádó. A koreográfus először alkalmaz vetítést, úgynevezett real time, interaktív technikát, kitűnően, miközben eddigi előadásainak alapvető elemét, a (pár)beszédet, száműzi. A Nincs ott semmi... pezsdítően szellemes, ám szertelen produkció. A több mint egy óra során fokozatosan lanyhul a feszültség ("suspense"), míg ezzel párhuzamosan a mű dramaturgiája szétesik.
A remeklő Nagy Andrea és Szász Dániel ördögi duójában a két táncos (a padlón kivetített, torzított alakmásukat látjuk) mintha egy másik testbe kívánna belebújni. Dózsa Ákos pőre hátán először egy apró, fekete foltot észlelünk, amely hatalmas, mozgó antropomorffá alakul. Hamarosan ádáz küzdelemnek leszünk tanúi. A férfiút egy lény üldözi, hogy leigázza, a bőre alá másszon. A (japán) J-horrort idézi föl bennem, mikor a festői Góbi Ritát - akinek majd megcsörren a mobilja - megszállja a démon; vagyis a vele egy űrruhába bújt, a háta mögött matató Vass Imre irányítja-manipulálja-vetkőzteti.
A leggyengébb láncszem a lankasztó, alsóneműs, "erotikus" álmok epizód. Ezt követően a táncosok hosszasan húzzák-vonszolják egymást, néha vetődnek egyet-egyet. Vérszegény vég.
Szabó Réka minden ízében újító munkájának alapötlete lehengerlő. A táncosegyéniségek nagyszerűek - noha a szerepek néhol kidolgozatlanok, és Vadas Zsófia Tamara föltűnően háttérbe szorul. Márkos Albert dzsesszkompozíciója elsőrangú. Nagy Fruzsina jelmeze, Szirtes Attila tér- és fényterve megkapó. Ám az üresjáratoktól nem mentes darab mozgásnyelve helyenként hányaveti, fantáziátlan.
Körvonalazódni látszik egy - nem csupán a vegetáló, honi kortárs táncéletben - kiugróan eredeti, intellektuális, játékos, okos, rafinált opus. Amely azonban hemzseg a félmegoldásoktól. Részeredményeket látok, miközben megcsillan a tökéletes egész sziluettje.
Alvászavar, alvajárás, kótyagos félálom helyett - némi bütyköléssel, fegyelmezettséggel - lehetne A nagy ábránd; La Grande Illusion. Szabó esetében a küldetés - kifogástalanul - végrehajtható. Jelenleg, ezzel a kecsegtető alkotásával, vakok között (kis dioptriás) olvasószemüveges.












