Demokrácia: cél vagy eszköz?
Nehéz manapság a demokráciáról beszélni, hiszen ahányan, annyi extra jelentéssel próbálják meg felruházni. Abban talán megegyezhetünk – mindenféle aktuálpolitikai vagdalkozástól mentesen –, hogy a lényege valahol a szabad választás jogában – nem lehetőségében, hanem jogában – rejtezik. Talán hagyjuk is, hogy mit tekintünk ténylegesen szabad választásnak, illetve ne hagyjuk, mert olybá tűnik, hogy a Tünet Együttes Voks című előadása pont valahol az e kérdés körüli viaskodás közben dől saját kardjába. Igazából az se biztos, hogy ez a kard az alkotók saját tulajdona, lehet, hogy kölcsönzött. Mindenesetre történjék bármi, azt leszögezhetjük, hogy nem mindennapi, érdekes élményben van részünk.
Sokáig úgy tűnik, hogy valóban részesek vagyunk, sőt mi több, az előadás szerves alkotóelemei és befolyásolói is. Ez köszönhető egy nagyon egyszerű kis szerkentyűnek, ami a nézőtérre érve a székünkben fogad minket. Egy kis élőkapcsolatos szavazógép, aminek két állása van: kék és zöld. Kattintgatunk, és közben az előttünk lévő képernyőn a székünk helye a két szín között váltakozik, így tesz a többi néző is, aminek köszönhetően egy verseny alakul az alsó sorban a kék és a zöld színek között. És most jön a dolog lényege: ha a kék színek vannak többségben, akkor elsötétült színpadon hallgathatjuk a híreket, ha pedig a zöld szín nyer, akkor egy táncelőadást nézhetünk.
Végül is erre lehet azt mondani, hogy befolyásolhatjuk az előadást, sőt azt is, hogy mi dönthetjük el, hogy mit nézünk, amennyiben elfogadjuk azt, a Tünet Együttes által láthatóan alapvetésként kezelt helyzetet, hogy a két opció közüli választás lehetősége valóban választási lehetőség. Ezt érthetjük úgyis, hogy a világ fekete és fehér. De az a kérdés is felvetődik, hogy mennyire kiegyenlített a küzdelem a két szín között, hiszen ha a kék van többségben, a szovjet megszállást/felszabadítást feldolgozó szövegrészleteket hallgathatunk, Horthyról, nemzetszocializmusról, zsidókról, nyilasokról, kvázi egy mini történelemlecke alanyaivá válunk, míg ha a zöld kap többséget, hús-vér embereket láthatunk, miközben golyórágókat dobálva és szétszórva tempós és változatosan izgalmas zenére mozognak (zeneszerző: Márkos Albert).
Leegyszerűsítem a kérdést: a kedves olvasó inkább egy bármikor hozzáférhető oktatási anyagot hallgatna szívesebben, vagy inkább intenzíven mozgó, a közönséggel olykor kommunikáló, néha meztelen nőkkel kiegészülő táncosokat nézne? Na ugye… Egyébként megfigyelhetőek lehetnének érdekes színváltozási tendenciák, hogy amikor tényleg meztelen test van előttünk, akkor az a jelenet tuti, hogy végigmegy, vagy amikor durvulást látunk, akkor is a vouyerizmus győz, de rögtön utána következnek a hírek. De ha belegondolunk a Bordás Emil, Ayelet Yekutiel, Egyed Beáta, Furulyás Dóra és Szász Dániel ötös által eltáncolt, mozgott jeleneteknek csak addig méltó ellenfele a hírfolyam, amíg pár néző rám nem un arra, hogy a két szál között másodpercenként váltogasson.
Persze fel lehetne háborodni, hogy vannak emberek, akik azzal szórakoznak egy előadás közepén, hogy ide-oda kapcsolgatják a gombot, aminek következtében szavak és mozdulatok szoros követésben, követhetetlenül váltakoznak, de egyrészt az alkotók felkínálják annak lehetőséget, hogy leteszteljük felkészültségüket, másrészt pedig az ember kíváncsi, hogy mi történik, egyáltalán, hogy történik-e valami, vagy hogy szöveg és mozdulat bármilyen viszonyban áll-e egymással – a tapasztalat azt mutatja, hogy nem.
Vagyis néha úgy tűnik, hogy valamilyen viszony alakulgat az egyes elemek között. Sokszor a színpadi események egy elképzelt, szorongásokkal és érzelmekkel teli álomvilág ábrázolásának tűnnek, amibe olykor még néptáncos elemek is bekúsznak, a hallott történetek pedig a szörnyű – és mindenki által került – rideg valóságot elevenítik fel. Ez persze eléggé esetlegesnek tűnik, hiszen az elemek közötti váltogatástól függ. Illetve nem, mivel az alkotók az előadás utolsó tíz percére megvonják tőlünk a „voksolás” lehetőségét: eleinte a képernyőn lévő négyzeteink egyáltalán nem váltanak a kék és a zöld között, majd pedig egységesen ugyanazt adják ki.
Értelmezhetjük sokféleképpen ezt a gesztust, de mindenképpen azt a hatást váltja ki, hogy elvették tőlünk a választás lehetőségét, sőt mi több, eddigi döntéseink – amennyiben persze annak tekintjük őket – is megkérdőjeleződnek, hiszen a produkció utolsó perceiben – történjen addig bármi – egyszerűen megmondják nekünk, hogy miről szól az előadás. Egy olyan világról, ahol nincs szabadság, ahol az emberek elvesztegetik az idejüket, ahol halott a kultúra. Egyszóval kénytelen-kelletlen valamiféle valóságpárhuzam kezd el kialakulni.
Hiszen minden felmerülő kérdés alkalmazható a jelenre, felületesen nézve azt is lehetne mondani, hogy az akkor és a jelen eseményei egymással rímelve költik jelenünk versét. Ez persze tényleg túlzás. Az viszont nem, hogy a Tünet Együttes ugyanazokat az eszközöket használta fel, amiket azok, akik ellen ezekkel az eszközökkel beszélni akart. És bár demonstrációnak tökéletes az előadás – a bőrünkön érezhetjük, milyen az, amikor a szavazatunk nem ér semmit – sokszor inkább önmaga jelenti azt, amiről beszélni szeretne. Ez az esetlegesség ugyan tényleg érdekes kérdéseket szül, talán célszerű lenne nem arra a megállapításra jutni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Vagy van olyan helyzet, amikor igen? Ez lenne a demokrácia? Látszat? Egyáltalán működik?
