Hiába, hogy valóság

Szerző: Proics Lilla
2011. 03. 17. Kategória: ARTézi - művészeti értesítő, Vezércikkek

Van néhány elkötelezett színházi ember, többek (illetve kevesebbek) közt Lengyel Anna – PanoDráma –, aki évek óta nem nyugszik bele, hogy a magyar színház alig foglalkozik a legégetőbb közéleti problémákkal. Azon igyekszik, hogy javuljunk, beszéljünk a most és itt valóságáról, hogy ne csak bánkbánkodjunk a színházban, hanem vegyük észre, hogyan használjuk a köz által alkalmazott nyelvet, hogyan tudunk azonosulni a hús-véres valósággal.

Ezt a szándékát nagyra becsüljük, mert most (is?) ijesztően kevesen viselkednek felelős értelmiségiként, emberként. (Nem véletlen, hogy a cikkben tárgyalt előadás bemutatója után pár nappal, amikor újabb cigányok elleni akciót indítottak a neonácik, ő lett a Százezren Gyöngyöspatáért nevű facebook akció elindítója.)
 

Dokumentumszínházi előadás

mondja a színlap – és hamar kiderül, hogy ez azt jelenti, mint az előadás címe: Szóról szóra. „Verbatim módszerrel” készült produkció, olvashatjuk már előre, igen, kétségkívül szó szerinti idézeteket kapunk, a romagyilkosságok eddig is ismert (aki olvassa, figyeli azokat a fórumokat, ahol beszámolnak minderről) krónikáját: az áldozatok családtagjaival való beszélgetések részleteit változtatás nélkül idézik, illetve hatóságok, közéleti személyek az üggyel kapcsolatos megnyilatkozásaiból is kapunk ízelítőt, sőt meg nem nevezett szociológiai kutatások százalékos eredményei is felvillannak a kivetítőn.

A színházilag igen egyszerű forma

(székek, televíziók ültetett-erdő rendje, hátul kivetítő, egyik oldalon elöl asztal) hasznára lehetne az előadásnak, ha az elérte volna a célját. Vállaltan a szöveg volt a lényeg, de azon kívül, hogy az idézett szövegek elhangoztak, a nézők nem mentek át drámai élményeken. Sőt, hogy a rasszista „szellemesség” egy pillanatnyi zsigeri közösséget alkotott a nézőtéren, az éppen ellentétes lett az előadás szándékával – már, ha az előadásnak nemcsak az volt a célja, hogy bemutassa, milyen a hétköznapi rasszizmus.

Volt viszont pár momentum, ami látni engedte a színházi gondolkodást: például, amikor a fekete kisautót, amely ez esetben a titokzatos erőszakot szimbolizálta, végigtolták az egyik szereplő testén (a pulóvere stilizált térkép). Ekkor reflektálttá vált a jelenet – mellékesen végre megszületett a kamerahasználat oka is (mert az, hogy kvázi-találomra egy arcot közelről vesznek, az nem tartalom, csak „megmozgatja” az egyformaságot). A legtöbb jelenetben viszont nem volt ilyenfajta reflexió, illetve a jelenetek egymással sem voltak összefüggésben – rengeteg más tetszőleges sorrendet is lehetett volna választani, ám érdemi változást az sem hozna.

A színészi képességekben (nyolcan szerepelnek a színen, ketten a technikát kezelik oldalt a színpadon: Bánki Gergely,  Feuer Yvette, Hárs Anna, Orsós Róbert, Ördög Tamás, Schermann Márta, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina), felkészültségben és szándékban jelentős különbségek vannak, ami elbizonytalanítja a közönséget. A szöveg túlnyomó többsége tehát reflektálatlanul hangzik el, egy kisebb részét nemverbális színházi eszközökkel teszik emészthetővé és ezek a részek sokkal jobban sikerülnek. A csúcs, amikor kánonban skandálják a rasszista szólamokat (erre még visszatérek). Egyetlen reflexióra mégis emlékszem, amikor Makovecz Imre nyilatkozatát a cigányok számára építendő „organikus” házairól szavakkal is kommentálja az egyik szereplő: „szegény hülye Makovecz”. Bár az is igaz, hogy a nemzet agg építészének itt idézett szavai nem ártalmasabbak, mint az idióta kriminológus méricskélve-rasszista, ál-szakmaiságba bújtatott szövege. Persze, minimum azt gondolom én is róluk, hogy „nem normálisak”– sőt ennél többet, rosszabbat – azokról, akiket itt idéztek (nyilván az áldozatokat kivéve), de akikről az előadás ezt nem akarta minden alkalommal közölni, talán azt feltételezve, hogy a közönség úgyis elborzadva hallgatja az idézett rasszista szövegeket.

Rasszista kórus

És itt térek vissza a rasszista népi rigmusokból összeállított „zeneművet” éneklő kórus jelenetre, amelybe sorra kapcsolódtak be a szereplők, hogy jól értsük, egyesével is, mi hangzik el. Közülük néhányan humorosnak szánt rímeket mondanak, amelyeken felnevet a fél nézőtér. Az előadásban eddigre már voltak olyan pillanatok, amikor a közönség egy része el-elnevette magát kínjában. Lehet tudni, hogy az ilyenfajta nevetésvágynak (amikor szinte fellélegzés nélkül kínlódik a néző) megvan az íve: amikor már olyan elkeserítő valami, hogy röhögni kell, akkor néhány ilyen felnevetés után nagyobb erővel fog kitörni a kacaj. Ez a vágy találta meg a kánonban elhangzó gyűlölet népművészet rímecskéit – márpedig ezen nevetni részvétlenség, a színházba jövetel értelmének a távol tartása. Ez a problémája ennek az estének: feltételezi, hogy mindenki pontosan tudja, mi a szavak súlya (kivetítik: a rasszista indíttatású gyilkosságokat bizonyos megkérdezettek 90%-a elítéli, de ugyanezek 95%-a szavakban rasszista – nos, az említett rigmusokon való nevetés éppen ezt demonstrálta), s ezért mindenkit el is borzaszt a rasszista beszéd. Hát nem. Az ember sok mindenen nevethet kínjában, azonban van néhány tabu, amikor semmifajta nevetésnek nincs helye: ilyen a náci embervadász által elkövetett gyilkossággal kapcsolatba hozható indíték. Ez az este szembesíteni akarta a közönséget azzal, hogy a szavakból lesznek a tettek, ekként éppen itt nem lehetett volna kacagni ezeken a szavakon. Ezt az előadás készítői is tudják, mint ahogy azt is, hogy feltehetően azok vettek jegyet, akiket zavar ez az egyre terjedő beszéd, és akikről lehet feltételezni (ahogy én is), ismerik ezeket a szövegeket. És mégis félrement. A néző, aki amúgy is ismerte a történeteket, ugyanúgy jött ki, ahogy bement, nincs megrázkódtatás.

Lengyel Anna és munkatársai nálam jobban ismerik Elfriede Jelinek szövegeit, amelyek erős kortárs irodalmi szövegek, magukban hordozzák a reflexiókat, kimondatlanul is kimondva, hogy kik a bűnösök. A Szóról szóra című előadáson a kivetítőn látunk, hallunk egy eltakart arcú, feltételezett romagyilkos fogvatartottat, majd egy színésznőt, aki az illető barátnőjének a mondatait ismétli. Egészen pontosan azon a módon, ahogy az előtte beszélő színész az áldozatok rokonait idézte. Számomra ez a valóság hiábavaló rekonstrukciója. Tévedés ne essék, nem Jelinek szöveget kérek számon, csak színházat, ami segít feldolgozni a hihetetlen mennyiségű információt.